Megemlékezés a soproni németek kitelepítéséről
Taschner Tamás, a Soproni Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke
Gedenktag der Vertreibung
Rede von Tamas Taschner, Vorsitzender der Deutschen Selbstverwaltung Ödenburg
Tisztelt Emlékezők!
79. évvel ezelőtt pontosan ezen a napon április 27-én indult el a soproni németekkel az első szerelvény Sopronból, a pályaudvarról az ismeretlenbe, az otthonból, a hazából egy idegen országba. Vissza az óhazába volt a jelszó, de a soproni németeknek, akik ősei a Karoling időszakban érkeztek az Alpok keleti előterébe, ugyanúgy a Kárpát medence volt a haza, mint a kicsit később megtelepedő magyarságnak.
Vagyonuktól és identitásuktól megfosztva lettek elűzve a hűséges poncichterek, ahogy Dr. Sarkady Sándor soproni történész illette őket egy tanulmányban. Édesapja a költő pedig a több nemzetiségű tájra utalt versében, amikor így írt: „te háromnyelvű és egy szívű táj”.
E háromnyelvű és egy szívű táj kapott egy hatalmas ütést a történelemtől, amiből fel kellett állni. Fel kellett állni az embereknek, a családoknak és közösségeknek. A 80-as években nagymamám, Taschner Istvánné zarándokúton járt külföldön. Az ismert zarándokhelyre több magyar rendszámú busz is érkezett egyidőben, így a soproniak hamar összebarátkoztak a Baranyából érkezett csoporttal. A Szűzanya tisztelete mellett hamar rájöttek, hogy összeköti őket a múlt és a közösen elszenvedett sérelmek. Magyarországi németek voltak innét és onnét is. A kitelepítés felidézése után szóba került, hogy ki hogyan boldogult utána. Szó szót követett és kiderült, hogy nem csak a kitelepítés emléke közös, hanem ami utána történt az is. A vagyonuktól megfosztott, megalázott németek a szorgalmukkal, tudásukkal, kultúrájukkal pár évtized után talpra álltak. Sokan visszavásárolták az elvett házaikat, visszaszerezték földjeiket és ma már sváb szó Baranyában nem szitokszó, hanem a minőség, a teljesítmény jelzője. Közös volt a zarándokokban, hogy mind magyarnak tartották magukat, amit még sem értenek meg sokan. Az hogyan lehet, hogy valaki egyszerre magyar és német is. Gratz Gusztávot szeretném idézni, aki a hazai németség egyik szószólója volt a két világháború között. Így fogalmazott ő:
„Mint ahogy ugyanazon szeretettel és hűséggel lehet lenni az apához és az anyához, hasonlóképp lehet hűnek lenni a néphez, amelyből származik, s ahhoz a néphez, amellyel együtt él, s amely nemzet részének érzi magát. A köteles hűség az egyikhez és a másikhoz, különböző síkokon mozog, úgy, hogy e két kötelességnek nem kell egymással ellentmondásba kerülnie. Tudom, hogy ezt egyesek nem akarják, vagy nem is tudják megérteni. Rólunk, magyarországi németekről gúnyosan azt mondják, hogy „egy nép két lélekkel”.
Mi, német származású magyarok, büszkék vagyunk erre az érzületre. Ez példaadó lehet mindazon országok számára, amelyekben különböző származású és különböző anyanyelvű népcsoportok élnek együtt. E példa követésében van a nemzetiségi kérdés egyetlen lehetséges békés megoldása. Ez kínálja a legjobb utat a nemzetiségi viszályok kiküszöbölésére ezekben az országokban.
Gratz így folytatja: „Atyai nagyapám például egy sor költeményt hagyott hátra, s ha az egyikben Németország iránti vágyakozásról szólt, a másikban Hunyadinak a törökök feletti győzelmét ünnepelte, és más, a magyar nemzetnek drága emlékeket. Ebben a szellemben működött atyám is, s ebben a szellemben nevelkedtem magam is. Én is ügyeltem arra, hogy gyermekeim számára a német kultúra úgyszintén ne legyen idegen. E célért súlyos áldozatot is hoztam.”
Ha feladjuk lelkünk egyik felét, azzal csak kevesebbek leszünk és Gratz szavaival a megmaradásért küzdeni kell, áldozatot kell hozni. A küzdelem azonban nem nosztalgikus múltba révedő tevékenység kell, hogy legyen, hanem éppen a jövőre fókuszáló. Nem jön vissza már a régi Sopron, Bánfalva és Brennberg, ahol a boltban, piacon német szó száll. De eljöhet az kor, ahol gyerekeink, unokáink élete, sikeressége, boldogulása igen is azon múlik, hogy tudja-e ősei nyelvét és, ahogy Szekfű Gyula fogalmazott, tovább tudjuk-e adni a népünkre jellemző rendszeretetet, munkakedvet, komoly tárgyilagosságot, alapos ismereteket.
Ma pedig emlékezünk. Talán sokakban felmerül, hogy minek folyton emlékeznünk? Minek felidézni a sok keserűséget és fájdalmat?
A válaszom az, hogy azért mert, mindenről, amiről megemlékezünk – akár jó, akár nem, akár felemelő, akár elszomorító, – azok nem mások, mint jeles helyek a történelem országútján. Mocsarak, sötét helyek, elátkozott vidékek, amit el kell kerülni, amikre folyamatosan figyelmeztetni kell az új utazókat, új generációkat, hogy nehogy ide tévedjetek. Ami pedig szép hely, arra pedig terelni, hogy erre felé menjetek. A magyarországi németek útját, most szép helyek szegélyezik. A kitelepítés után talpra tudtak állni nagyszüleink és szüleink, kiegyenesítették hátukat és felemelték fejüket a rendszerváltás után pedig a német közösségek is felegyenesedtek. Amikor a Fenyő téri iskola homlokzatán megjelent a felirat: Deutsche Nationalitätenschule Ödenburg, összeszorult a szívem, hogy ezt sajnos a kitelepítést megélt generáció már saját szemével nem láthatja, de talán a felhők mögött mosolyognak, hogy igazzá váltak Ziermann lelkész 1946-ban elmondott szavai:
„Mergitur, non submergitur” („Alámerül, de el nem süllyed”)
„Sopron városa és lakossága, a kitelepített és itthon maradt rész, süllyedt, de nem fog elsüllyedni. Isten tesz majd róla.”
Köszönöm, hogy meghallgattak!
Meine Damen und Herren!
Heute vor 79 Jahren, am 27. April, fuhr der erste Zug mit unseren Landsleuten vom Bahnhof Ödenburg ins Ungewisse, aus der Heimat in die Fremde. Zurück in die alte Heimat lautete der Leitsatz, doch für die Deutschen aus Ödenburg, deren Vorfahren in der Karolingerzeit ins östliche Alpenvorland gekommen waren, war das Karpatenbecken ebenso Heimat wie für die wenig später angesiedelten Ungarn. Ihres Besitzes und ihrer Identität beraubt, wurden die treuen Ponzichter vertrieben – so beschreibt es der soproner Historiker Dr. Sándor Sarkady in einer seiner Studien. Und sein Vater, der Dichter, bezog sich in seinem Gedicht auf die multiethnische Landschaft, als er schrieb: „Du dreisprachige und einherzige Landschaft“.
Diese dreisprachige und einherzige Landschaft hat durch die Geschichte einen schweren Schlag erlitten, von dem sie sich erst erholen musste. Menschen, Familien und Gemeinschaften mussten sich erheben.
In den 1980er Jahren unternahm meine Großmutter, Frau Maria Taschner, eine Pilgerreise ins Ausland. Mehrere Busse mit ungarischen Nummernschildern kamen gleichzeitig an dem bekannten Wallfahrtsort an, und so schlossen die Einwohner von Sopron schnell Freundschaft mit der Gruppe aus der Branau. Neben der Verehrung der Jungfrau Maria wurde ihnen schnell klar, dass sie die gemeinsame Vergangenheit und das gemeinsam erlittene Leid verband. Sie waren Deutsche – von hier und dort in Ungarn. Nach der Erinnerung an die Vertreibung drehte sich das Gespräch darum, wie es jedem Einzelnen danach ergangen war. Wort folgte auf Wort, und es wurde deutlich, dass nicht nur die Erinnerung an die Vertreibung geteilt wurde, sondern auch das, was danach geschah. Die Deutschen, ihres Besitzes beraubt und gedemütigt, kamen nach einigen Jahrzehnten mit harter Arbeit, Wissen und Kultur wieder auf die Beine. Viele von ihnen kauften die einst entzogenen Häuser zurück, gewannen ihr Land zurück, und heute ist das Wort „schwäbisch“ in der Branau kein Schimpfwort mehr, sondern ein Indikator für Qualität und Leistung. Gemeinsam war allen Pilgern, dass sie sich alle zu Ungarn bekannten – etwas, das viele bis heute nicht verstehen. Wie kann man gleichzeitig Ungar und Deutscher sein? Ich möchte Gusztav Gratz zitieren, der zwischen den beiden Weltkriegen einer der Wortführer der deutschen Minderheit in Ungarn war. Er drückte es so aus:
So wie man seiner Mutter und seinem Vater mit der gleichen Liebe und Loyalität treu sein kann, so kann man der Nation, aus der man kommt, und der Nation, mit der man lebt und der man sich zugehörig fühlt, treu sein. Loyalitätsverpflichtung gegenüber dem einen und dem anderen, die sich auf verschiedenen Ebenen bewegen, so, dass diese beiden Pflichten nicht in Konflikt geraten müssen. Ich weiß, dass manche Menschen das nicht verstehen wollen oder können. Wir Deutschen in Ungarn werden spöttisch als ein Volk mit zwei Seelen bezeichnet. Wir deutschstämmigen Ungarn sind stolz auf dieses Gefühl. Das kann ein Beispiel für alle Länder sein, in denen ethnische Gruppen unterschiedlicher Herkunft und mit unterschiedlichen Muttersprachen zusammenleben. Diesem Beispiel zu folgen, ist die einzig mögliche friedliche Lösung der Nationalitätenfrage. Es ist der beste Weg, um den ethnischen Zwist in diesen Ländern zu beseitigen. Gratz fährt fort:
„Mein Großvater väterlicherseits hinterließ zum Beispiel eine Reihe von Gedichten, und wenn er in einem von der Sehnsucht nach Deutschland sprach, feierte er in einem anderen den Sieg Hunyadis über die Türken und andere Erinnerungen, die der ungarischen Nation teuer waren. Das war der Geist, in dem mein Vater wirkte und in dem ich selbst erzogen wurde. Ich habe auch dafür gesorgt, dass meinen Kindern die deutsche Kultur nicht fremd ist. Auch für dieses Ziel habe ich viel geopfert.“ Wenn man eine Hälfte seiner Seele aufgibt, wird man nur weniger. Und wie Gratz sagte: Man muss kämpfen, um zu überleben – man muss Opfer bringen. Doch der Kampf darf keine nostalgische Beschäftigung mit der Vergangenheit sein, sondern muss sich auf die Zukunft konzentrieren. Das alte Ödenburg, Wandorf und Brennberg, wo das deutsche Wort in den Geschäften und auf den Märkten gesprochen wird, wird nicht wiederkommen. Aber es könnte die Zeit kommen, in der das Leben, der Erfolg und der Wohlstand unserer Kinder und Enkelkinder davon abhängt, ob sie die Sprache ihrer Vorfahren kennen – und ob wir, wie Gyula Szekfű es ausdrückte, die Systematik, die Arbeitsmoral, die seriöse Sachlichkeit und das gründliche Wissen weitergeben können, die unser Volk auszeichnen.
Und heute erinnern wir uns. Vielleicht fragen sich viele: Warum müssen wir uns immer wieder erinnern? Warum erinnern wir uns an all die Bitterkeit und den Schmerz? Meine Antwort ist, dass alles, woran wir uns erinnern – ob gut oder schlecht, erbaulich oder traurig – nichts weiter ist als eine Wegmarke auf der Hauptstraße der Geschichte. Sümpfe, dunkle Orte, verfluchte Landschaften, die es zu meiden gilt, vor denen neue Reisende – neue Generationen – immer wieder gewarnt werden müssen, damit sie sich nicht hierher verirren. Und was ist ein schöner Ort, der einen in diese Richtung führt? Der Weg der Deutschen in Ungarn ist heute von schönen Orten gesäumt. Nach der Vertreibung konnten unsere Großeltern und Eltern aufrecht stehen, den Rücken gerade halten und den Kopf erheben – und nach der Wende erhoben sich auch die deutschen Gemeinden. Als der Schriftzug „Deutsche Nationalitätenschule Ödenburg“ an der Fassade der Schule am Fenyő-Platz erschien, zog sich mein Herz zusammen – in Trauer darüber, dass die Generation, die die Vertreibung erlebt hatte, es nicht mehr mit eigenen Augen sehen konnte. Doch vielleicht lächelten sie hinter den Wolken – denn die Worte von Pfarrer Ziermann aus dem Jahr 1946 sind wahr geworden:
„Mergitur, non submergitur.” („Taucht unter, versinkt aber nicht“)
“Die Stadt Sopron und ihre Bevölkerung, der Teil, der vertrieben und zurückgelassen wurde, ist gesunken, wird aber nicht untergehen. Dafür wird Gott sorgen.”
Vielen Dank fürs Zuhören!
